4. fejezet - It's too much for me.

~Ebony Bonnie Everett szemszöge~
Egész testem remeg. De most az egyszer nem félelemtől. Pár napja ismerem, de magával ragadott... Hihetetlen érzések uralkodnak felettem, mikor meglátom, hozzám ér, hozzám szól, akár csak rám emeli gyönyörű tekintetét. Ne ismerem, de érzem, hogy sose tudna kitörni a maga köré felépített, titokzatos fal mögül. Szemébe nézek. Szemembe néz. Nem tudom mit csinálok, későn eszmélek fel, mikor ajkaink lágyan simogatják egymást. Sose éreztem ehhez hasonlót, sose voltam szerelmes. De magával ragadott és sodor tovább, a bajba, a kételybe, az érzelmekben. Minden percben érinteni akarom, érezni ajkait. Érezni azt ahogy forr köztünk a levegő. Őt. Arca eltorzul. Mintha düh és ijedtség futna végig rajta. És naná, hogy fa képnél hagy. Ott hagy egyedül a kételyeimmel. Nem tudhatom, hogy számáról mi volt ez. A mosdóba rohanok, de egyszerűen akaratom ellenére hullanak könnyeim. Soha nem aláztak meg még így. Megcsókol és szó nélkül ott hagy. A hideg falnak döntöm hátam. Nem, rázom meg a fejem. Nem tudom ki ő. És talán már saját magamat se ismerem. El akarok menni, haza. A családomhoz. De...nem is. Olyan zavaros minden. Miért? Miért történik ez velem?

~Harry Styles~
Úristen! Mit művelek? A mosdó ajtaját bevágom magam mögött. Az öklömet a falba verem. Hogy fáj-e? Nem. Tudjátok mi fáj? Hogy sose láttam még ilyen gyönyörű, természetes, szerény, ám de titokzatos lányt. Nem volt esélyem a szerelemre. Így nőttem fel, egy állatnak neveltek. Értitek? Én nem vagyok olyan, mint az apám és a bandája. Éreztem már bűntudatot, azért amiért teszünk, de amikor megláttam az autóban elaltatva feküdni Őt... Egyszerűen éreztem, hogy nem helyes, hogy mit teszünk egy ilyen jó esélyekkel rendelkező, okos lánnyal. Elvesszük az esélyét az Élettől. Elengedhetném. De csak magamat sodornám bajba, és sose láthatnám azt az angyali arcot. Én hülye! Mit hihet, miért csókoltam meg? Erőt vettem magamon, és a szokásos "kemény fiú" álarcom mögé rejtve magam, mentem érte. Nem volt ott... Megijedtem. Nem, nem próbálna elszökni, nem buta. Tudja, hogy ő neki lenne rossz. A női mosdóba kopogás nélkül rontottam be. Nekem háttal ott állt. Felkapta a fejét, mikor megszólítottam.
-Mennünk kell! -hátrafordult. Fejét lehajtva ment ki előttem az ajtón. Meg tudtam volna ölni magam; sírt, miattam!
Az úton végig feszült volt a hangulat. Egyikünk se szólalt meg. Otthon rögtön kipattant és várt, hogy beengedjem a házba, aztán rohant fel az emeletre. Furcsálltam, hogy már így tudja hol van a szobája. Utána menjek? Vagy ne? Azt hiszem az lesz a legjobb, ha hagyom. Viszont apámmal még van egy elintézetlen ügyem.

~Ebony Bonnie Everett~
Rohantam a szobámba. Ruháimtól megszabadulva fehérneműstől ugortam az ágyba, a párnák közé. Én, nem vagyok az a lány, akit csak meg lehet csókolni és csak úgy annyiba hagyni, meg se beszélni! A bennem felgyülemlett indulatok irányítottak. Felkeltem és egyenesen a földszintre mentem.
-Harry! -kiáltottam nevét. Mindenki rám nézett, hisz fehérneműben voltam, kissé feldúltan. Amikor oda jött, tágra nyílt szemekkel nézett rám. Karon fogott és arrébb rángatott, ahol senki sem volt.
-Én... Szóval mi volt ez? Hogy képzelted, hogy csak úgy megcsókolsz? Nem érdekel, hogy minek vagyok itt... De nem vagyok egy senki, akit egy csók után csak úgy ott hagysz és le se szarod! Érted? -dühösen rontottam neki. Ő felnevetett. Ezt...nem hagyhatom!
-Mi ennyire vicces? -löktem meg gyengén. A kezembe adott egy papírt. És olyat tett, amire megint nem voltam felkészülve. Magához húzott erősen és megcsókolt röviden. És elsietett. Bambán bámultam magam elé. A lépcsőn felfelé el kezdtem olvasni a papírt. Munkaszerződés? Egy bárban? De hát... Oké, innentől már semmit sem értettem. Ez túl sok nekem, mindez 4 nap alatt.
Nyugalmat akartam. Az ágyra vetettem magam, ám  ekkor már álom szállt a szemeimre.



Rövid lett, tömör és gyorsan zajló, de remélem tetszik. A következő részek hosszabbak, izgalmasabbak lesznek. Ígérem! ;) Tartsatok velem! A véleményeitekre számítok!
Xoxo Hailey Sz. Malone

3. fejezet - Harry. Harry Styles.

Válaszokra vágyok. De csak még több kérdést kapok. Boldogságra vágyom, de csak félelmet érzek.Igazságot hallani, de csak titkokat látok. Napfényt akarok érezni a
bőrömön, e helyett sötétségbe zárkózva élek. El se kezdődött, de a végét várom...

Zene

Szemeim égtek a sok sírástól. Vörös ágyneműk közt feküdtem, mint egy törékeny porcelán baba, az óriás ágy közepén. Összerezzentem. Kezeimet végig futtattam a puha, drága anyagon. És előttem teremt Ő. Szemei égették bőrömet. Szinte lyukat égettek testembe, ha csak nem az egész testem nem vált hamuvá... 

-Itt vannak a ruháid, a kiegészítőid és amire csak szükséged van.- hangja rekedt volt, a szokásosnál is jobban. Kirázott a hideg. Magam sem tudom, miért és hogy lehet ez... De megőrjít. Mikor a szemembe néz elvarázsol, de mégis... mélyen érzem, hogy ez nem jó. Titokzatos, túl sok titka lehet. És nem jó ember, de talán ez, ez a rossz oldala vonzó is egybe... Göndör hajába túrt és távozott. Körül néztem, a ruha ott feküdt a szék támláján, az asztal előtt, ami a szoba sarkában volt. Oda sétáltam és kezeimbe vettem a ruhát. Egy álarc esett a földre. Álarcosbálba mennénk? A ruha káprázatos volt, minden kiegészítővel együtt. Mintha egy királylányra öltötték volna. 

A ruhát visszahelyeztem, még meg sem néztem, de nem volt hozzá erőm.A fürdőszoba velem szembe volt. A helységen szintén a vörös, fekete, fehér színek uralkodtak, mint a szobán. Az zárban volt a kulcs. Hálát adtam istennek, hogy legalább ezt magamra zárhatom. Ruháimat a földre ejtve lépkedtem a hideg padlón a zuhany felé. Megengedtem a forró vizet, s engedtem hogy a vízcseppek mindenütt szétterüljenek a testemen. Izmaim ellazultak. Hátamon végig futott a hideg. Végre tisztábbnak és könnyedebbnek érezhettem magamat. Egy törölközőt fogtam a komódról, ami a zuhannyal szemben volt. Szorosan magam köré csavartam. És a tükörbe nézve..., mintha nem is magamat véltem volna felfedezni. Arcom beesett volt, hisz három napja nem ettem, se ittam. Szemem alatt barna, kialvatlan karikák ékesedtek. Bőröm a normálisnak vélt fehérnél is fehérebb volt. Ismeretlen lány állt velem szembe, a tükörből visszanézve. 

Visszamentem a szobába, nem tudtam hogy most milyen fehérneműt is kéne felvennem... Más választásom úgy sincs, ezért kinyitottam a nagy gardróbszekrényt. Az állam leesett. Tele volt ruhákkal, cipőkkel, fehérneműkkel, kiegészítőkkel és egyéb női dolgokkal. Kivettem a ruhához megfelelő fehérneműt, sminket. 

Felöltöztem, sminkeltem. Gyorsan elkészültem. Bár, már vagy öt perce a tükör előtt álltam, s gondolkoztam. Hogy min? Min nem... Az életemen, a családomon, egyszerűen mindenen. Éreztem a szememben gyűlő könnycseppeket. Fejemet hátravetettem, nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek. 

-Most nem! -mutattam a tükörképemre. Hirtelen ajtócsapódásra lettem figyelmes. Az ajtófélfának dőlt, s végig nézett rajtam. Ajkain ördögi mosoly húzódott, egészen a füléig és megjelentek a kis gödröcskék az arcán. 

-Khm, igazán...csinos vagy! -köszörülte meg torkát, mintha nem szabadna mondania,bármit is... Arcom elpirult, ezért fejemet lehajtottam, s mintha igazgatnám ruhám végét. 

-Indulhatunk? -rá néztem.

-Ha azt mondanám nem, akkor is mennénk nem de?- bólintott.

-Butábbnak hitelek. -mosolygott rám és kiment. Elképedtem. Hisz nem is ismer... Kitűnő tanuló vagyok! És...

-Hogy képzeled? -mentem utána, de ő csak kuncogva elment. Micsoda úriember. Miért tűntem volna butábbnak valamikor is? Őszintén be vallom, utálom ha hülyének néznek és játszadoznak velem. Duzzogva álltam a szoba közepén, várva az indulást.
-Gyere! -nyitódott ki az ajtó és először léptem ki ebből a bezártságból. Elég sötét folyosón mentünk végig. Ahol még sötét színeket is öltöttek a falak. Beszálltunk a liftbe. És a sok kérdés újra felgyülemlett bennem.
-Hova megyünk?
-Álarcosbálba gondolom erre már rájöttél ha okos vagy. -vigyorgott pimaszul. Késztetést éreztem, hogy megpofozzam, de nem így neveltek a szüleim, ezért sose ütnék meg senkit. Amikor a földszintre értünk, egy nagy bárba értünk. Tele volt velem egyidős lányokkal, és néhány férfival. Ő rá néztem. A kérdés már a szemembe csillogott, erre ő csak bólintott és előre ment. Ki a nagy üveg ajtón, ami ebből a nagy hotelből vezet ki. Hátra pillantotta, és meggyőződtem, ezek mind ugyanabban a helyzetbe vannak, mint én. Egy nagy fekete Ranger Rover autóhoz vezetett. Az anyósülés felé intett, míg ő beszállt a kormány mögé. Én is bepattantam, ám feszengve éreztem magamat. Körül néztem, de semmi nem volt ismerős a tájból, még ha London külterületén is lennénk felismerném, mert sokszor jártam arra kirándulni a szüleimmel.
-Nem Londonban vagyunk. -mintha a fejembe látna, és megválaszolná a fejembe lezajló kérdéseimet. Az úton vagy az Ő arcát lestem, vagy a tájat kutattam. Hogy mi után, azt magam sem tudom.
Az út egy gyönyörű kastély szerű épülethez vezetett. Talán 15-20 perc lehetett az ide út. Már a parkolóban nyüzsögtek az álarcos emberek.
-Minden lányt ide hoztok?
-Nem. Nem szokás.
-Akkor én mit keresek itt?
-Emlékszel? Itt csak én kérdezek. Ha szökni próbálsz, már most mondom hiába.
-Nem kell minden egyes alkalomkor megfenyegetned...
-Érthetetlen vagy. -nézett rám.
-Mert mondjuk nem is ismersz...-nevettem az arcába. Arca komoly lett. Fülem felé hajolt:
-1997. március 1.-én születtél, Londonban. Egyke vagy. Két legjobb barátod van, Gimibe jársz. A teljes neved Ebony Bonni Everett. -lefagytam. Mindent tud rólam...Titokzatos, és ki titokzatos sok titka lehet. Legalábbis, a legfontosabbakat. Faképnél hagyott, egyedül a parkolóban. A maszkot majdnem el is felejtettem, gyorsan arcomra tettem, így már készen álltam, hogy bemehessek. Egy vörös függöny volt az ajtó mögött és egy férfi.
-A neve? -kérdezte az idős ember.
-Ö, Ebony Bonni Everett. -elhúzta a függönyt és a magas vörös szőnyeggel lefedett lépcső tetején álltam, mindenki engem nézve.
-Miss Ebony Bonni Everett -mondta a nevemet a mikrofonba. Elkapott a lámpaláz... Nekem ezen a sok lépcsőn, magassarkúban, egyedül, mindenki előtt kell levonulnom? Ó, istenem! Óvatosan lépkedtem, fejemet lehajtva, de így is éreztem a sok tekintetet. Egy-két mondat foszlányát is hallani lehetett. Mint például; -Ó, de gyönyörű!, Ez a ruha..., Káprázatos kislány!
Arcomra enyhe mosoly ült ki. Nem igazán hallottam még ilyet másoktól. Jól esett. Az italos pulthoz sétáltam, Őt kerestem. De egy névtelen, maszkos férfit nehéz lenne bárhogy is megtalálnom. Ám bár a göndör loknijai feltűnően tündököltek, mikor megláttam a bárnál iszogatni, néhány ember társaságában. Nem tudtam, hogy oda kéne mennem, vagy sem. Ezért pár méterrel arrább foglaltam helyet. Néztem a sok idegen, néhol ijesztő álarcos embert.A terem közepén egy óriási kristálylámpa lógott lefelé. Minden igazán gyönyörű és értékes lehetett. A villanyok lekapcsolódtak. Így a világítás csak a nagy ablakon beszűrődő holdfény és a nagy kristálylámpa fényét szórták az emberekre. Igazán romantikusnak tűnt. Egy-két szerelmes pár táncát néztem, és szívem majd' meghasadt. Én sose élhetek át ilyen pillanatokat? Akaratlanul, de egy kósza könnycsepp gördült le arcomon. Mikor Felé fordultam. Izmos mellkasán feszült a fehér ing, szemén könnyedén pihent a fekete maszk.

~Harry szemszöge~
Már egy órája ott ül egyedül. Nézem gyönyörű arcát, ahogy forgolódik ide-oda. Furcsa érzés kerít el. Felállok és elköszönök az eddigi társaságomtól. Óvatosan mögé kerülök és megfogom alkarját, mire ő megijed. És rám veti ijedt tekintetét. Kérdően néz rám, mikor a tánctér felé húzom. Magam sem tudom mit csinálok. Nem uralom magamat. Nem szabadna... De ez az érzés, mióta engem bíztak meg, hogy figyeljek rá és szoktassam be a szervezetbe... azóta kísért ez az érzés. Egy új dal kezdődik, magamhoz húzom és ő pirult arccal néz rám.
-Én, én nem tudok táncolni...
-Titokban tartom és nem tudja meg senki, hogy valamiben kevésbé vagy jó, ha most táncolsz velem. -értetlenül néz rám, de óvatosan bólint. Testünk, mintha egymásba olvadt volna, úgy mozogtunk együtt. Ajkai hívogatóan tündököltek.
-Ki vagy te?
-Harry. Harry Styles. -suttogom.



Ha végig olvastátok és tetszett nektek, kérlek írjatok egy Kommentet, hogy tudjam kinek, hogy tetszett, vagy sem. A ruha összeállítást köszönöm Besszer Lilinek, igazán gyönyörű lett! :)
Xoxo Hailey Sz. Malone

2. fejezet - Between rigid walls

Az ébredés. Mikor szempilláid nehezen nyitódnak fel szemhéjadról. Homályosan, foltokat látsz. És szemed vissza-vissza csukódna. De tudod, hogy kellned kell. Kezeimmel szememhez nyúltam, melyből az álmosságot akartam kidörzsölni. Ám kezeimen lánc feszült. Ekkor ébredtem fel igazán, a valóságba csöppenve. Kirázott a hideg. Csontjaimon áthatolóan futott végig rajtam. Kezeimre néztem, amelyek lilás színre színeződtek, a hűvős szobában. Csupasz falak vettek körül, amelyeken egy-egy grafiti díszelgett. A helységben csak az ágy volt, melyen esetlenül, láncra verve feküdtem. Csak én, a négy rideg fal között. A láncot kezdtem birizgálni, de a vas erős volt. Hiába is próbálgattam volna, sose szabadultam volna tőle. 
-Valaki! -kiabáltam. Hiába. Sehol, senki. Szemeimre nehézség ült. Testrészeim remegtek. Segítség után kiabáltam annyiszor, ahányszor bírtam, míg erőm el nem fogyott. Reménytelennek éreztem akkor mindent, azt hogy kijutok egyszer innen valaha is, és hogy felolvadnak végtagjaim, ekkor kulcs kattant a zárban.
Elém tárult Ő.
Kérdések mindenütt. De félelem...sehol.
Ő rabolt volna el? Ez az angyal? Arca olyan volt, mint a méz, édes és fényes. Messziről, érintés nélkül látni lehetett bababőrü, selymes arcát. Szeme, akár a smaragd. Élénk zölden világított. Talán a mennyben lennék? Kusza, barna göndör fürtjei keresztezték néhol arcát. Mintha csak szőlőfürtök lengedeznének le fejebúbjáról. 
-Félsz? -kérdése meglepő volt.
-Nem. -az én válaszom annál is inkább.
-Merész és makacs? -sétált felém. Nagy, ám lassú lépteivel.
-Rabló és bűnöző? -vissza kérdezésem, engem is meglepett.
-Nem kérdez-felelek. Mert itt csak én kérdezhetek! -vetette rám durva tekintetét. Egy kisebb kulcsot vett elő nadrágja hátsó zsebéből. Hirtelen nyúlt felém. És én hátra húzódtam.
-Leveszem a láncot. Bár, maradhat is...-meggondolva, de oda nyújtottam kezeimet. A lánc leesett kezeimről. Belőlem egy megkönnyebbűlt sóhajt kiváltva.
-Mit akarsz tőlem? -kérdeztem félénken.
-Mint mondtam már, itt csak én kérdezek! Gyere! -kifele ment az ajtón. Nem mentem utána. Ő rögtön vissza fordult. Szemeit rám vezette, mely dühös és parancsolgató volt. Lábaim már a talajt érintették, és utána indultam. Csak ment előre a hosszú, sötét folyosón. Végig ajtók voltak, melyeken számok voltak. A folyosó végén egy 22-es számú szoba előtt álltunk meg. Ebből gondolva, a második enmeleten lehettünk. Kinyitotta. Belépett, ezután én is.
-Van egy-két fontos szabály itt.-kezdett bele.
-De mégis hol? Hol vagyok? Mit akarsz? És...és mikor mehetek el?! - torkom összeszorúlt. A sírás folytogatott.
Elém lépett, pont elém. Szinte egy centi se volt köztünk. Tekintete durván vésődött bele az enyémbe.
-Te, itt egy munkás vagy! Nincsenek jogaid! Egyáltalán. Ha valaki el próbál szökni, vagy ellenáll, akár szembeszegűl velem és az ügyfelekkel. Meghal. -mondta mélyen szemembe nézve, rekettes, mély hangján. Miért vagyok Én itt?
-Én... Mit? Mit dolgozok itt? -dadogtam. Nem, az nem lehet.
-Kislány. Ne félj! Csak az első fog fájni. -suttogta a fülembe. És elment melettem, ki az ajtón. Rám zárva azt. Térdeim kibicsaklottak, eltüntek alólam. És a földre zuhanva zokogtam. A szemeimből záporként zúdúltak a könnyeim.
-ISTENEM! MIT VÉTETTEM ÉN? -torkom szakadtából üvöltöttem.
Az ördög angyal bőrbe bújva, mindig, mindenhol ott van.

Ez lenne a folytatás. Véleményeket szívesen fogadok. Remélem egyre többen lesztek kíváncsiak a folytatásra.
Xoxo Hailey Sz. Malone

1. fejezet - The night

-Hope! Gyere már, menjünk! Jamie tuti már rég vár minket.
-Így jár, aki negyed órával előbb megy mindenhova. Főképp lányok elé.
-Igaz.- nevetünk fel egyszerre. Karon fogom barátnőmet, a  ház előtt Jamie már a lépcsőn űlve várakozott ránk.
-Jamie, bocsi hogy késtünk!- öleltem magamhoz. Hope és Jamie kiskorom óta a legjobb barátaim, az egyetlenek. De a mi barátságunk örök és igazi.
-Oké, lányok. Indulás! Mert a film nem vár meg minket.- terelt minket a mozi felé. Boldogan, mosolyogva mentünk az úton. Mint három kisgyerek. Akik régen voltunk.
A mozi előtt hosszú sor várt ránk.
-Ez a ti hibátok!- mormogott Jamie az orra alatt.
-J...- ütöttük játékosan oldalba. Gyerekesen nyelvet nyújtott.
-Igen? Nyújtogatjuk a nyelvünket?- ugortam a hátára kacagva.
A sor lassacskán eltűnt és sorra jutottunk. A jegyek után megvettük a szokásos Colánkat és a közös extra nagy méretű popcornunkat. A mozi belső termébe elfoglaltuk a helyünket és kezdődhetett A beavatott című film.
A filmet mind imádtuk, hisz az ízlésünk egyezik ezen a téren. Kifelé megtárgyaltuk a filmet, mint minden alkalommal. Hopeval eldöntöttük, hogy Theo, a főszereplő férfi igen csak helyes. Persze Jamie ezt cáfolta bugyutábbnál, bugyutább tényekkel, amin mi ketten jókat nevettünk.
-Szerintem nem sármos!
-Jó, akkor mi a véleményed Trissről?
-Khm, hát ő lány..., igazán csinos és nőies.- ezen összenevettünk.
-Jó, na! Hát ő nőbe szebb, mint Theo férfiba!
-Szerintem ezt most hanyagoljuk.-tanácsoltam.
-Bony, kisérjünk haza?
-Nem! Menjetek csak, nem kell miattam kerűlnötök.
-Oké! Szia, Bon!- ölelt meg Hope.- Holnap beszélünk.
-Vigyázz hazafelé!
-Igenis, főnökúr!- integettem nekik.

8-9 óra felé járhatott. A novemberi szél kezdett feltámadni az üres, kihalt, sötét utcában. Lépteim nagyobbak lettek és gyorsabbak. Az utcai világítás pislákolni kezdett. A gyomrom görcsbe rándult, a tenyerem izzadt lett. Az idáig soha nem ismert félelem uralkodott el rajtam. Egy sötét alak került mögém pillanatok alatt. Egy kábító szagú folyadékkal telt rongyot nyomott arcomhoz. Az életem pörgött le előttem. Pillanatokként zajlottak le  a fejmbe a dolgok, az életem. De egyet tudtam. Akárhogy is. De nem uralkodhat el rajtam a félelem. Az elmémet elnyelte a sötétség. A sötétség Ő maga. A sötét alak ezen az éjszakán.




Ez lenne a "szürkület". A sötétség előtt. Remélem felkeltett bennetek egy kis kíváncsiságot. Rövidke, de a lényegre térnék minél előbb.
Millió puszi; Hailey Sz. Malone

Prológus

0. Beginnings start

~Ebony Bonnie Everett~

Kezdeteim kezdete...

Gyönyörű élet, áldott család, gazdag szülők, jó fej barátok, boldogsággal teli napok.  Soha nem akartam ennél többet, sem kevesebbet. Én sem voltam más, mint a többi 16 éves korombeli lányok, ugyanolyan voltam, kisebb ellentétben, hogy én nem vágyakoztam el a szüleimtől. Imádtam őket, mintha csak korombeli fiatalok lettek volna. Míg mások már ennyi idősen ott hagyják az iskolát és elköltöznek a barátjukhoz. A barátaimat egytől-egyig szerettem, nem volt belőlük sok, de én a kevesebbel is beértem. Bár egyke voltam, de a barátaimra úgy tekintettem, mint testvérekre, habár nem is tudtam milyen a testvéri szeretet. Nem voltam az iskola "menő csajai" közé tartozó lélek, de nem voltam a stréber "fúj már, ez egy könyv moly" se. Inkább csak éltem a mának. Az életem így volt tökéletes, ahogy volt. Volt! 

Soha nem gondoltam volna, hogy múlt időben fogok valaha is beszélni az életemről, aminek pár hónapja véget vetett Ő! Neki a megbocsájtható is megbocsájthatatlan!

Ha tetszett a prológus, és velem szeretnél tartani, iratkozz fel és írd csak le a véleményedet!

Millió puszi; Hailey Sz. Malone