Egész testem remeg. De most az egyszer nem félelemtől. Pár napja ismerem, de magával ragadott... Hihetetlen érzések uralkodnak felettem, mikor meglátom, hozzám ér, hozzám szól, akár csak rám emeli gyönyörű tekintetét. Ne ismerem, de érzem, hogy sose tudna kitörni a maga köré felépített, titokzatos fal mögül. Szemébe nézek. Szemembe néz. Nem tudom mit csinálok, későn eszmélek fel, mikor ajkaink lágyan simogatják egymást. Sose éreztem ehhez hasonlót, sose voltam szerelmes. De magával ragadott és sodor tovább, a bajba, a kételybe, az érzelmekben. Minden percben érinteni akarom, érezni ajkait. Érezni azt ahogy forr köztünk a levegő. Őt. Arca eltorzul. Mintha düh és ijedtség futna végig rajta. És naná, hogy fa képnél hagy. Ott hagy egyedül a kételyeimmel. Nem tudhatom, hogy számáról mi volt ez. A mosdóba rohanok, de egyszerűen akaratom ellenére hullanak könnyeim. Soha nem aláztak meg még így. Megcsókol és szó nélkül ott hagy. A hideg falnak döntöm hátam. Nem, rázom meg a fejem. Nem tudom ki ő. És talán már saját magamat se ismerem. El akarok menni, haza. A családomhoz. De...nem is. Olyan zavaros minden. Miért? Miért történik ez velem?~Harry Styles~
Úristen! Mit művelek? A mosdó ajtaját bevágom magam mögött. Az öklömet a falba verem. Hogy fáj-e? Nem. Tudjátok mi fáj? Hogy sose láttam még ilyen gyönyörű, természetes, szerény, ám de titokzatos lányt. Nem volt esélyem a szerelemre. Így nőttem fel, egy állatnak neveltek. Értitek? Én nem vagyok olyan, mint az apám és a bandája. Éreztem már bűntudatot, azért amiért teszünk, de amikor megláttam az autóban elaltatva feküdni Őt... Egyszerűen éreztem, hogy nem helyes, hogy mit teszünk egy ilyen jó esélyekkel rendelkező, okos lánnyal. Elvesszük az esélyét az Élettől. Elengedhetném. De csak magamat sodornám bajba, és sose láthatnám azt az angyali arcot. Én hülye! Mit hihet, miért csókoltam meg? Erőt vettem magamon, és a szokásos "kemény fiú" álarcom mögé rejtve magam, mentem érte. Nem volt ott... Megijedtem. Nem, nem próbálna elszökni, nem buta. Tudja, hogy ő neki lenne rossz. A női mosdóba kopogás nélkül rontottam be. Nekem háttal ott állt. Felkapta a fejét, mikor megszólítottam.
-Mennünk kell! -hátrafordult. Fejét lehajtva ment ki előttem az ajtón. Meg tudtam volna ölni magam; sírt, miattam!
Az úton végig feszült volt a hangulat. Egyikünk se szólalt meg. Otthon rögtön kipattant és várt, hogy beengedjem a házba, aztán rohant fel az emeletre. Furcsálltam, hogy már így tudja hol van a szobája. Utána menjek? Vagy ne? Azt hiszem az lesz a legjobb, ha hagyom. Viszont apámmal még van egy elintézetlen ügyem.
~Ebony Bonnie Everett~
Rohantam a szobámba. Ruháimtól megszabadulva fehérneműstől ugortam az ágyba, a párnák közé. Én, nem vagyok az a lány, akit csak meg lehet csókolni és csak úgy annyiba hagyni, meg se beszélni! A bennem felgyülemlett indulatok irányítottak. Felkeltem és egyenesen a földszintre mentem.
-Harry! -kiáltottam nevét. Mindenki rám nézett, hisz fehérneműben voltam, kissé feldúltan. Amikor oda jött, tágra nyílt szemekkel nézett rám. Karon fogott és arrébb rángatott, ahol senki sem volt.
-Én... Szóval mi volt ez? Hogy képzelted, hogy csak úgy megcsókolsz? Nem érdekel, hogy minek vagyok itt... De nem vagyok egy senki, akit egy csók után csak úgy ott hagysz és le se szarod! Érted? -dühösen rontottam neki. Ő felnevetett. Ezt...nem hagyhatom!
-Mi ennyire vicces? -löktem meg gyengén. A kezembe adott egy papírt. És olyat tett, amire megint nem voltam felkészülve. Magához húzott erősen és megcsókolt röviden. És elsietett. Bambán bámultam magam elé. A lépcsőn felfelé el kezdtem olvasni a papírt. Munkaszerződés? Egy bárban? De hát... Oké, innentől már semmit sem értettem. Ez túl sok nekem, mindez 4 nap alatt.
Nyugalmat akartam. Az ágyra vetettem magam, ám ekkor már álom szállt a szemeimre.
Rövid lett, tömör és gyorsan zajló, de remélem tetszik. A következő részek hosszabbak, izgalmasabbak lesznek. Ígérem! ;) Tartsatok velem! A véleményeitekre számítok!
Xoxo Hailey Sz. Malone
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése