2. fejezet - Between rigid walls

Az ébredés. Mikor szempilláid nehezen nyitódnak fel szemhéjadról. Homályosan, foltokat látsz. És szemed vissza-vissza csukódna. De tudod, hogy kellned kell. Kezeimmel szememhez nyúltam, melyből az álmosságot akartam kidörzsölni. Ám kezeimen lánc feszült. Ekkor ébredtem fel igazán, a valóságba csöppenve. Kirázott a hideg. Csontjaimon áthatolóan futott végig rajtam. Kezeimre néztem, amelyek lilás színre színeződtek, a hűvős szobában. Csupasz falak vettek körül, amelyeken egy-egy grafiti díszelgett. A helységben csak az ágy volt, melyen esetlenül, láncra verve feküdtem. Csak én, a négy rideg fal között. A láncot kezdtem birizgálni, de a vas erős volt. Hiába is próbálgattam volna, sose szabadultam volna tőle. 
-Valaki! -kiabáltam. Hiába. Sehol, senki. Szemeimre nehézség ült. Testrészeim remegtek. Segítség után kiabáltam annyiszor, ahányszor bírtam, míg erőm el nem fogyott. Reménytelennek éreztem akkor mindent, azt hogy kijutok egyszer innen valaha is, és hogy felolvadnak végtagjaim, ekkor kulcs kattant a zárban.
Elém tárult Ő.
Kérdések mindenütt. De félelem...sehol.
Ő rabolt volna el? Ez az angyal? Arca olyan volt, mint a méz, édes és fényes. Messziről, érintés nélkül látni lehetett bababőrü, selymes arcát. Szeme, akár a smaragd. Élénk zölden világított. Talán a mennyben lennék? Kusza, barna göndör fürtjei keresztezték néhol arcát. Mintha csak szőlőfürtök lengedeznének le fejebúbjáról. 
-Félsz? -kérdése meglepő volt.
-Nem. -az én válaszom annál is inkább.
-Merész és makacs? -sétált felém. Nagy, ám lassú lépteivel.
-Rabló és bűnöző? -vissza kérdezésem, engem is meglepett.
-Nem kérdez-felelek. Mert itt csak én kérdezhetek! -vetette rám durva tekintetét. Egy kisebb kulcsot vett elő nadrágja hátsó zsebéből. Hirtelen nyúlt felém. És én hátra húzódtam.
-Leveszem a láncot. Bár, maradhat is...-meggondolva, de oda nyújtottam kezeimet. A lánc leesett kezeimről. Belőlem egy megkönnyebbűlt sóhajt kiváltva.
-Mit akarsz tőlem? -kérdeztem félénken.
-Mint mondtam már, itt csak én kérdezek! Gyere! -kifele ment az ajtón. Nem mentem utána. Ő rögtön vissza fordult. Szemeit rám vezette, mely dühös és parancsolgató volt. Lábaim már a talajt érintették, és utána indultam. Csak ment előre a hosszú, sötét folyosón. Végig ajtók voltak, melyeken számok voltak. A folyosó végén egy 22-es számú szoba előtt álltunk meg. Ebből gondolva, a második enmeleten lehettünk. Kinyitotta. Belépett, ezután én is.
-Van egy-két fontos szabály itt.-kezdett bele.
-De mégis hol? Hol vagyok? Mit akarsz? És...és mikor mehetek el?! - torkom összeszorúlt. A sírás folytogatott.
Elém lépett, pont elém. Szinte egy centi se volt köztünk. Tekintete durván vésődött bele az enyémbe.
-Te, itt egy munkás vagy! Nincsenek jogaid! Egyáltalán. Ha valaki el próbál szökni, vagy ellenáll, akár szembeszegűl velem és az ügyfelekkel. Meghal. -mondta mélyen szemembe nézve, rekettes, mély hangján. Miért vagyok Én itt?
-Én... Mit? Mit dolgozok itt? -dadogtam. Nem, az nem lehet.
-Kislány. Ne félj! Csak az első fog fájni. -suttogta a fülembe. És elment melettem, ki az ajtón. Rám zárva azt. Térdeim kibicsaklottak, eltüntek alólam. És a földre zuhanva zokogtam. A szemeimből záporként zúdúltak a könnyeim.
-ISTENEM! MIT VÉTETTEM ÉN? -torkom szakadtából üvöltöttem.
Az ördög angyal bőrbe bújva, mindig, mindenhol ott van.

Ez lenne a folytatás. Véleményeket szívesen fogadok. Remélem egyre többen lesztek kíváncsiak a folytatásra.
Xoxo Hailey Sz. Malone